A beszédindítás cikkemhez logopedia.postr.hu/beszedinditas  használt képek egyik tanítványomról készültek. Az első fotó egy videóról lett kiemelve. Mikor kerestem az illusztrációt, akkor akaratlanul is végignéztem, -hallgattam a videót.

A következő zajlott rajta:

Ciklizált mosolyogva: „pliplipliplipli”.
„Mondjad szépen: zsiráf!”
„Zsiváf” és utána „plipliplipliplipli”.
Dugdosom az elefánt kártyáját a kezébe. „Mondjad: elefánt!”
„Efelán” vagy valami hasonló... és „pliplipli”... stb.

Szóval nem egy tanítványom volt, akinél a beszédindulásnak ez volt a kezdeti menete. És ez természetesen a normális beszédfejlődés menete is, hogy a ciklizált hangsorokból alakulnak ki a szavak, csak sokkal korábban, általában 8-9 hónap körül, és spontán módon, nem dresszírozásra.

K. esetében a terápia hatására kezdetben egy nagyon intenzív halandzsabeszéd alakult ki, amiből lassan differenciálódtak az értelmes szavak. (A szülőkkel ellentétben ezeknek a halandzsáknak nagyon szoktam örülni, mert folyamatos használata a fonológiai hurkot járatja be.) Az első értelmes szavakat a terápián már jól használta képek megnevezésére, amikor otthon még mindig nem szólt egy szót sem. A terápián nekem igyekezett értelmes szavakat mondani, de magának továbbra is halandzsázott, valahányszor elfordult tőlem. Ezért születtek a kis videók is. A terápiára K-t a mama hozta, a papa meg nem hitte el, hogy K azokat produkálja az órán, amiket, így felvettem a telefonommal a produkciót és hazaküldtem a papának. Volt nagy meglepetés, bár én jobban szoktam örülni, mint ők. Én minden apró teljesítményét megbecsülöm a gyermeknek, és nem vagyok olyan telhetetlen, hogy azt várjam, hogy egyből összetett mondatokban beszéljen az a szegény, ezidáig nem beszélő gyermek.

3-4 hónapig mondókáztam is K-val a foglalkozások során, de hosszú ideig semmilyen reakciója nem volt rá, néha elmosolyodott egy csiklandozós résznél, de az is nagyon halvány volt reakciónak. Nagyon kegyetlen érzés válaszreakció nélkül újra- és újracsinálni a dolgokat, esetemben mondókázni. Bátran állíthatom, hogy annál már a nyílt visszautasítás és folyamatos ellenkezés is jobb. Egyik órán azonban csoda történt. K meglátott egy lovat, és rögtön hibátlanul elmondta a tanultak közül a lovacskával kezdődő mondókát, és ezt még hetekig ismételte, valahányszor meglátott. Később kiderült, hogy az összes tanult mondókát kívülről fújja. Mintha biztosra akart volna menni, hogy csak akkor szólal meg, ha már elég jónak ítéli meg a teljesítményét.

Volt olyan esetem is, hogy 3 éves nembeszélő gyermeket hoztak a rendelésemre, és mikor megkértem, hogy mondja meg ennek meg ennek a képnek a nevét, akkor azt magától értetődően mondta meg.

A szülők soha nem hallották a gyermeket beszélni, én meg nem értettem, hogy miért aggodalmaskodnak a szülők. Az, ami a gyermeket hirtelen a beszédre motiválta, az egy mágneses könyv volt, és a mágnesfigurák felragasztása a könyvlapokra fakasztotta hirtelen beszédre A-t, legalábbis szerintem.

Sokszor az az érzésem, hogy ezekre a gyerekekre valamiért nagy nyomásként helyeződik a beszéd. Akkor szólalnak meg, mikor találnak egy közvetítő személyt, aki megérti őket, aki valahogyan máshogy próbálja őket beszédre késztetni, nem direkten. Gyakran tapasztalom, hogy a beszédprodukciót hatalmas, jelentőségteljes sóhajok előzik meg.

A két gyermek esetében közös tényező, hogy mindkét család háromnyelvű (egyik nyelv sem a magyar), mindkét gyerek kisfiú, mindkettőnek problémája volt az önbizalmával tanulási helyzetekben. Amikor valamit csináltak, és beavatkoztam segítségnyújtás céljából, azon nyomban feladták a feladat végrehajtására irányuló további próbálkozást. Átengedték nekem. Az is a terápia része volt, hogy megtanítsam őket együttműködni a feladatvégzés során. Hogy megértsék, nem megoldani akarom helyettük a feladatokat, csak egy pici segítséget akarok adni, ami előreviszi a dolgokat a megoldás felé.

LIKE-olj, hogy értesülj az újabb cikkekről: